Az imént fejeztem be egy eddig még nem látott, ám régóta megnézni kívánt Kieslowski-filmet, a Veronica kettős életét. Az eddig látott filmjei alapján sokkal feszültebb, izgalmasabb, sötétebb, egy szóval érdekesebb filmre számítottam, ehelyett kaptam egy amúgy egész jó filmet, ami tökéletesen illeszkedik a Caótica Ana és az Amelie csodálatos élete által meghatározott tengelyre. Ezzel végül is semmi baj nincs, pusztán kissé elcsépelt az ötlet. (Bár mindkét fentebb említett film újabb ennél, szóval lehet, hogy amikor ez megjelent, még nem volt elcsépelt.)
Nem is értem, milyen kifogásom lehet, tulajdonképp végig lehet nézni, ahogy egy nő meghal éneklés közben, alteregója (vagy önmaga másik fele, ki tudja) pedig kusza módon találkozik szerelmével. Még azt is megmutatja a kamera, ahogy a szegény, fiatalon, az elázva, eső után coitus élményét épp hogy megélt hölgy koporsójára az egybegyűlt gyászoló tömeg, benne a laza, ám ha kell komoly, de motorbiciklivel járó volt szerető földet szór a koporsóra, a másik Veronica meg valami hihetetlen megérzés következtében pont akkor hagyja abba az éneklést.
Az egész film tobzódik a párhuzamokban, utalásokban, metaforákban, nekem még Platónt is sikerült belelátnom (bár nekem mibe nem sikerül), és egyébként is minden ilyesmiben, amitől igazán költői lesz. Félreértés ne essék, ez a ”költői” jelző nem pusztán irónia, cinizmus, esetleg gúny, hisz valóban költői a film, vannak benne igazán szép jelenetek, és tetszett, hogy kevés a párbeszéd, képesek a színészek és a képek ezek nélkül is mesélni. (Az már más kérdés, hogy mit mesélnek, annak az esszenciáját azt hiszem, hogy leírtam korábban.)
Summázva, nem rossz film, de ha néznél valamit, inkább nézd meg a Libanoni keringőt (https://www.youtube.com/watch?v=ylzO9vbEpPg), ami igaz, hogy más téma, de abban is halnak meg emberek, abban is vannak utalások, habár lehet, hogy picit nehezebben érthetők, de megéri.

Writing file – access denied. Ezt az üzenetet kellett volna észrevennem úgy fél órája, amikor befejeztem az írást. De nem vettem észre…

Azt hiszem azzal kezdtem, hogy fura dolog a gyász. Valaki hamar túlteszi magát rajta, valakinek tovább tart. Viszont mindenkinek sokkal kevesebb ideig tartott, mint amire számítottam. Biztosan az összes gyászolónak megvan a saját ideológiája arra, hogy miért nem szomorú már. Vagy ha úgy jobban tetszik, megtalálták a lelki békéjüket, megbékéltek a helyzettel, elfogadták a megmásíthatatlant, belenyugodtak. Azt nem tudom, hogy a többiek hogy dolgozták fel, vagy mit gondolnak, de azt nem csak tudom, hanem le is írom, hogy én mit gondolok.

Azt gondolom, hogy továbbviszem az örökségét. (Ökörségét?) Sőt, azt hiszem, hogy csak én viszem tovább. Nagyon hasonlítok nagyapámra, így ő bennem is tovább él. Él, élni fog, élni akar. Már majdnem leírtam, hogy küzdeni. De miért küzdene? Én miért küzdenék? Élni akarok?

Erre a kérdésre azzal a falfirkával tudok válaszolni, ami az egyik kedves kocsmámat díszíti: igen, de nem.

Ezzel eljutottam az állandósult problémámhoz. Miért nem szeretnek engem a nők? Ezzel a kérdéssel Petri György egyik versére utalva, bár nem fogok olyan marón és trágáran írni, mint ő. Nem is akarok valami értéktelen önsajnáló maszlagot létrehozni, ez az írás már úgyis a határán egyensúlyoz, és ha az lenne, nem lenne méltó hozzám, vagy a nagyapámhoz, de a Dossziéhoz sem.

Azzal töltöm időmet, hogy angol édességet majszolok, amihez az országban élők 90%-a nem jutott hozzá, és soha nem is fog. Teszem ezt egy angol ingben, amit csak egy üzletben lehetett kapni Magyarországon, de már nem lehet, mivel bezárt. Teszem mindezt többek között Jack Kerouac, Faludy György, meg Bret Easton Ellis (ezt nyilván eredetiben olvasom) társaságában. Közben pedig Petri Györgyre utalgatok, a firenzei utazás következményeképp létrejött blogra készülő írásban. Mindez nem jó semmire. Nincs senki, akivel ezeket az élményeket meg tudnám osztani. Sőt, nem csak ezeket az élményeket, hanem rengeteg más élményt sem, ami mondjuk nem irodalmi, hanem az egyébként teljesen normális szociális kapcsolataimmal és a sokszor nem kis kaliberű embereket tartalmazó ismertségi körömmel kapcsolatos. Hihetetlen, az egyik nő önként választja a tudatlanságot, butaságot, a másikat soha nem is érdekelte semmi, a harmadik meg nem tud írni, és megijed ha egy barátommal „A Gonosz” irodalmi megjelenéseiről beszélgetünk, és egy halloween bulin szétverünk egy tököt, és még sorolhatnám... Sőt, nincs is senki a láthatáron, akiért küzdhetnék, illetve megoszthatnám vele ezeket a dolgokat. Már kibaszottul unom. Elég. (Ez meg egy Üllői Úti Fuck számra utalás…) De mi a faszt lehet csinálni?

Egyébként kurva boldog újévet előre is.

56 éve béke van ebben az országban. 56 éve nem dúlt fegyveres harc a Föld eme szegletében. Ez vajon sok vagy kevés? Túl sok, vagy nem elég?

Akármelyik is a helyes válasz, mindegy. A lényeg az, hogy nem történik semmi. Nem is történt. Nincs békés fejlődés gazdasági vagy társadalmi tekintetben. Nincs forrongás az emiatt érzett elégedetlenség következtében. Egyszerűen semmi nincs, csak béke, vagy megbékélés.

Nincs XXI. század, sem XX. Átmenet sincs. Vagy van, csak nem tudom? Vajon ugyanez történt a XIX. és a XX. század fordulóján? Minden üres. Nem értékvesztettségről beszélek, utálok arról beszélni, és nem is tartom érdekesnek. Nem élünk, és nem is vagyunk halottak. XX. századi kérdéseket feszeget a politika, XX. századi válaszokat ad, a mégis felmerülő XXI. századi kérdésekre is. Impotens ország. Az egyetlen dolog, amiben modern, az a dohányzás kérdése, ebben a tekintetben ugyanazt csinálja, amit a nyugati országok.

Minden kisstílű, semmi sem nagyvonalú. Nincsenek kollektív irányok, sem a művészetben, sem a politikában. Nincsenek irányzatok, nem lehet azt mondani, hogy lám, én a bauhaus eszmét vallom. Szabad ezt mondani, de senkit nem érdekel. Ha azt mondom, hogy népies vagyok, ugyanaz a szürke massza nyeli el a hangomat, mint a bauhaus esetében. Természetesen vannak rétegek, ahol mindennek van jelentősége, ám ez a réteg rendkívül vékony. Lám, itt is XX. századi dolgokról beszélek. Ki KELL találni valami mást, el kell szakadni, meg kell alkotni a mi generációnk saját elképzeléseit, minden tekintetben. Ahol már XXI. századi dolgokról beszélünk, és új válaszokat keresünk rájuk. Pedig még én sem vagyok képes XXI. századi kérdéseket feltenni. Pedig vannak, csak meg kell őket fogalmazni, és észre kell őket venni. Mit teszek? Élek, valamennyire. Apatikus vagyok, narcisztikus, önző, céltalan. Persze, szeretnék mérnök lenni. Szeretnék művész lenni, szeretnék művelt lenni, szeretnék ember lenni. Szomorú, én vagyok az legemberebb, és így sem közelítem meg azt, aminek embernek kellene lennie. ÉRTED, HOGY MIRŐL BESZÉLEK?! Lófaszt. Én sem értem. De tudom, hogy így nem lehet létezni, kell a váz, és nem valami vallási fanatista hóbort, nem valami szélsőjobboldali ideológia. Haldoklik ez a kurva civilizáció. Egy kibaszott impotens országban élek. És nincs más sem, amire azt mondanám, hogy ez igen, ők bezzeg megcsinálták, követni kell őket, nincs egy fáklya, ami világít ebben a dohos kriptában, ahol Hitler szétmállott csontváza a társaságom. Horthy Miklós fehér lova is csak azért nincs itt, mert belőle kolbász készült. De nem akarom elbagatellizálni. Nincs eszme, de ezt már mondtam. Nincs motiváció, hogy én azt mondjam, hogy igenis, mérnök akarok lenni, építeni fogom a szocializmust, nincs az, hogy művész akarok lenni, mert elfogadhatatlan, hogy senkinek fogalma sincs semmiről. Fáklya akarok lenni. De hogy kell lángra lobbantani egy rakás nyálkás, rothadó fát, ami ha közelítem hozzá a tüzet, csupán sziszegni kezd?

20 éves vagyok. Égnem kellene, hevesen. József Attila 20 évesen lángokban állt. Én pedig csak, generációm többi tagjával együtt, néha elmegyek meginni egy-két sört, és közben a nagy ősökről beszélünk. Mi kell ide? Háború, vagy hosszabb béke?

Vágtázó Csodaszarvas koncert volt. Nehezen találtuk meg a rituálé helyszínét. Végül bejutottunk. Ám Grandpierre Atilla így is késett. Ránéztem az órámra, és megjegyeztem, hogy az isten manifesztációja várat magára. Csak gondolatban jutottam el idáig, mire kimondtam volna, üvöltve rontott be a színpadra. Erről szól az egész, üvölts, amíg még képes vagy rá. Valamiféle fura gnosztikus filozófia lehet mögötte. Érdekes, hogy én a többé-kevésbé agnosztikus hozzáállásommal is így látom a helyzetet, hogy üvölteni kell. Itt meg emlegethetném Allen Ginsberget meg az Üvöltést.

Mindenesetre Grandpierre nem hazudtolja meg a nevét, olyan, mint egy elbaszott kakas. Jön, ugrál, üvölt, és az emberek körtáncba kezdenek, amikor megérkezik. Ez stimmel a kakas mögöttes tartalmával is, hisz a kakas kukorékolására múlik el a sötétség. Azt hiheti az ember, hogy ez történik akkor is, amikor G. A. üvölti, hogy ,,tudatom világító fáklya”.

Szomorú, hogy a nagy sámántánc-pogó közben elhagytam az órám. Lerepült a kezemről. Később kiderült, hogy egy nő megtalálta. Találkoztam vele, és visszaadta az órát. Megjegyezte, hogy emlékezett rám a koncertről, kíváncsi vagyok rá, hogy melyik momentumra. Vajon arra, amikor vetkőztem, vagy arra, amikor próbáltam minél több jobbikost fellökni? Hát, ennek tükrében, mert emlékezett rám, és megtalálta az órámat, ha jobb nő lett volna, biztosan meghívtam volna egy kávéra jutalomból. De ez elmaradt.

Egyébként az órám, amikor visszakaptam állt, és a szíj sem volt a helyén, de otthon 5 perc alatt sikerült megjavítanom. Ha ezt tudom, akkor hazafele a koncertről nem biztos, hogy nekiállok rugdalni a kukákat. Bár sok kárt nem okoztam vele, viszont Tünde és Winu egész jól szórakozott rajta azt hiszem.

Ami meg bizonyos, hogy Winu szavaival élve ez babazsúr volt az eredeti VHK-hoz képest, mindenképp kell legalább egy, az eredeti VHK-hoz hasonló koncertre menni.

Tiszta szoba,
Tiszta ágy,
Tiszta párna,
Tiszta paplan,
Tiszta szopás,
hogy csak az alsógatyám nem tiszta
Na majd a lepel,
az tiszta lesz.

Mire ez a nyugat-európai optimizmus és lelkesedés Buza kollega? Bezzeg a Csizmadia kollega még tudott bánni a hallgatókkal! A Star Wars-os póló ellenére a régi iskola híve volt! Ezért ezt el is nézhetjük neki.

Szolnokkal példálózunk?! Szidjuk a MÁV-ot is?! Na, majd felszedetjük a síneket Szolnok meg Budapest között a kulákokkal, ezt garantálom! Dezső, intézkedjen! Elveszik a helyet a jó magyar agráripari termékektől, ugye Buza? He-he. A moszkvai gyors meg legfeljebb kerül Szeged vagy Pozsony fele. A parasztoknak amúgy sincs keresnivalójuk a fővárosban, legfeljebb ha hozzák a háromnegyedet. Majd gyalog járnak, mint az állatok. Szekérre persze nem ülhetnek, mert kell a hely a háromnegyednek.

Mi?! Basztatjuk a tabletes kollegát? Na, látom érti miről van szó. Majd belejön, mint kiskutya az ugatásba.

Esik. Most nem lángolok, tán emiatt, tán másér. Most inkább mállok. Mintha számítana bármit is.

Korunk vadászai és gyűjtögetői életét szinte egyáltalán nem befolyásolja a csapadék. Hisz ezért építettek házat, ácsoltak tetőt az üres térre. Bauhaus te kurva! (Szeretlek.)

Nem csak a házaknál esik, esik a gyáraknál is, az egyetemeknél is. Az ezekben az épületekben lévő elhivatott és kevésbé elhivatott, elcseszett és kevésbé elcseszett egzisztenciák rendíthetetlenül folytatják munkájukat, illetve tanulnak. Folyamatosan oldják meg a különböző egyenleteket, a gyárakban tudat alatt, az egyetemen tudatosan. Mit meg nem tesz ez a faj azért, hogy minél kisebb mértékben nőjön az entrópia. De nem mindenki tesz így. Én például írok, mintha nem lenne mindegy az entrópiának. Vajon miért pont én írok? Mennyi lehet a valószínűsége annak, hogy ebben a 30 fős mintában van egy elcseszett darab? Gondolom ezt is ki lehet számolni binomiális eloszlással, vagy más eloszlással. Ha írás helyett figyelnék, tudnám.

Az előző írást azzal a kijelentéssel zártam, hogy egy az Isten. Valójában kettő is lehetne akár. Az egyik a Mámor a másik a Pénz. Nem, a mámor nem jó szó, hisz ennek a mögöttes tartalma teljesen emberi. Kapcsolódik hozzá a szerelem. Inkább hívjuk Részegségnek.

Maradjunk annál inkább, hogy Isten olyan mint a pénz. A szó hétköznapi értelmében. Valójában csak egy konvenció, és megfoghatatlan. Az egy dolog, hogy a pénzt, ha készpénz meg lehet fogni, de az a darab papír ténylegesen nem ér semmit. Ha meg a pénz bankszámlán létezik, akkor tényleg semmi, csak hisszük, hogy van, és értéket tulajdonítunk neki. Isten is ilyen, az olyan ember számára, aki hisz benne. Meg azok számára is akik nem, hisz akik hisznek, azoknak ez meghatározza a cselekedeteit, így áttételesen a nem hívők tetteit is.

Nem értem, minek foglalkozok ezzel a kérdéssel ennyit, hisz nem hiszek.

Tegnap volt az 52. évfordulója Nigéria függetlenné válásának, és hála egy barátomnak részt vehettem az ezt ünneplő partyn.

Az nem volt meglepő, hogy sokkal több fekete volt, mint fehér, ez jól reprezentálta a világ népességében a valós arányokat.

Ezek az emberek idejöttek Afrikából. Nyilván a háború és a nélkülözés elől, a jobb élet reményében keltek át a tengeren. És egészen beolvadtak. Isszák a lóhúgy ízű Drehert, a whiskeyt, ami végigmarja a torkukat, bebasznak, és sokan játsszák azt az idióta játékot, amit futballnak neveznek, és még korábban kitalálták Angliában, mert a kocsmai verekedés nem az igazi, abban túl sokan megsérülnek. De miért? Azt hiszik, hogy ez jó? Biztos vagyok benne, hogy a mangónak meg a banánnak sokkal jobb íze van, és azt csakúgy le lehet szedni a fáról, ami egyébként is egész évben terem. Muszáj, hogy elhiggyék, hogy ez jó. Az teljesen érthető, hogy egy európai kultúrkörből származó ember alkoholista lesz, hisz olyan eszmét szív magába tudatosan vagy tudattalanul, ami arról szól, hogy bűnös vagy a születésedtől fogva, és meggyilkoltuk a feltételezett Isten fiát, aki szintén Isten volt. Emellett az életét munkával tölti, a munka gyümölcsének komoly részét odaadja különböző felettes szervezeteknek, akik ebből templomokat vagy Parlamentet emelnek Isten vagy a saját dicsőségükre. Ettől a valóságtól természetes, hogy az ember szabadulni akar, és ezért iszik. Lehet, hogy ez európai kollektív tudat meghasadt. Illetve nem is meghasadt, hanem alapjáraton skizofrén. Lehet, hogy azzal kezdődött, amikor a Biblia szerint a fiktív/nem fiktív megváltó azt mondta, hogy meg kell adni a császárnak ami a császáré és Istennek ami az Istené. De nem kezdődhetett ezzel, hisz ezt az emberek a reformációig nem is fogták fel. Bár eszerint éltek.

Az is rendkívül visszás, hogy ezek az emberek az ünnepen nem csupán isszák a lóhugyot, hanem engem is meghívnak rá. Én nyilván iszom, mert európai vagyok, de ők mért adnak nekem? Mért ne adnának? Nekem nem kellene, hogy bűntudatom legyen, a magyarok nem vettek részt a gyarmatosításban, meg németek sem, angol és francia vér pedig nem folyik az ereimben. Mégis amikor kimentem rágyújtani a hely elé, Európa és a magyarság minden nárcizmusa, bűntudata, és önzése manifesztálódott abban a mozdulatban, ahogy a dekket hűvösen a macskakőre pöccintettem.

Nem érem fel ésszel, hogy korábban amikor a rabszolga kereskedők elmentek Afrikába, és nem erőszakkal vitték el onnan az embereket, hanem megvették őket a törzsfőnöktől akkor mit mondtak neki? Nesze, itt egy üveg rum, rossz íze van (legalábbis a mangóhoz meg a banánhoz képest, amiért csak ki kell menni az erdőbe), ha megiszod hányni fogsz tőle, elájulsz, nem leszel tudatodnál. Ha egész életedben iszod, akkor hamarabb meghalsz, és el is butulsz. Kapsz egy egész üveggel, ha adsz 100, egészséges férfit. Akiket majd az aranybányában dolgoztatok, hogy az ott kitermelt ércből díszítsem fel templomainkat, amik az én Uram dicsőségét hirdetik évszázadokon keresztül. Ez egy valódi véráldozat. Nem szólhat az Újszövetség megbocsátó Istenének.

De mért fogadta el a törzsfőnök az ajánlatot? Vajon kíváncsi volt? Akkor sutba dobhatjuk Goethe-t, és Doktor Faustot, meg a tudásvágy általam európainak tartott eszméjét. De ha kíváncsi volt, akkor miért nem ő jött rabszolgasorba taszítani az európai népeket? Vagy pusztán nem volt szüksége azokra az emberekre? Ez esetben ő áldozott.

Egy Istennek áldoztak mind a ketten. A törzsfőnök az oltárhoz hajtotta a bárányokat, a felfedező pedig egy mozdulattal elmetszette a torkukat. Zajtalanul és félelmesen.