Writing file – access denied. Ezt az üzenetet kellett volna észrevennem úgy fél órája, amikor befejeztem az írást. De nem vettem észre…
Azt hiszem azzal kezdtem, hogy fura dolog a gyász. Valaki hamar túlteszi magát rajta, valakinek tovább tart. Viszont mindenkinek sokkal kevesebb ideig tartott, mint amire számítottam. Biztosan az összes gyászolónak megvan a saját ideológiája arra, hogy miért nem szomorú már. Vagy ha úgy jobban tetszik, megtalálták a lelki békéjüket, megbékéltek a helyzettel, elfogadták a megmásíthatatlant, belenyugodtak. Azt nem tudom, hogy a többiek hogy dolgozták fel, vagy mit gondolnak, de azt nem csak tudom, hanem le is írom, hogy én mit gondolok.
Azt gondolom, hogy továbbviszem az örökségét. (Ökörségét?) Sőt, azt hiszem, hogy csak én viszem tovább. Nagyon hasonlítok nagyapámra, így ő bennem is tovább él. Él, élni fog, élni akar. Már majdnem leírtam, hogy küzdeni. De miért küzdene? Én miért küzdenék? Élni akarok?
Erre a kérdésre azzal a falfirkával tudok válaszolni, ami az egyik kedves kocsmámat díszíti: igen, de nem.
Ezzel eljutottam az állandósult problémámhoz. Miért nem szeretnek engem a nők? Ezzel a kérdéssel Petri György egyik versére utalva, bár nem fogok olyan marón és trágáran írni, mint ő. Nem is akarok valami értéktelen önsajnáló maszlagot létrehozni, ez az írás már úgyis a határán egyensúlyoz, és ha az lenne, nem lenne méltó hozzám, vagy a nagyapámhoz, de a Dossziéhoz sem.
Azzal töltöm időmet, hogy angol édességet majszolok, amihez az országban élők 90%-a nem jutott hozzá, és soha nem is fog. Teszem ezt egy angol ingben, amit csak egy üzletben lehetett kapni Magyarországon, de már nem lehet, mivel bezárt. Teszem mindezt többek között Jack Kerouac, Faludy György, meg Bret Easton Ellis (ezt nyilván eredetiben olvasom) társaságában. Közben pedig Petri Györgyre utalgatok, a firenzei utazás következményeképp létrejött blogra készülő írásban. Mindez nem jó semmire. Nincs senki, akivel ezeket az élményeket meg tudnám osztani. Sőt, nem csak ezeket az élményeket, hanem rengeteg más élményt sem, ami mondjuk nem irodalmi, hanem az egyébként teljesen normális szociális kapcsolataimmal és a sokszor nem kis kaliberű embereket tartalmazó ismertségi körömmel kapcsolatos. Hihetetlen, az egyik nő önként választja a tudatlanságot, butaságot, a másikat soha nem is érdekelte semmi, a harmadik meg nem tud írni, és megijed ha egy barátommal „A Gonosz” irodalmi megjelenéseiről beszélgetünk, és egy halloween bulin szétverünk egy tököt, és még sorolhatnám... Sőt, nincs is senki a láthatáron, akiért küzdhetnék, illetve megoszthatnám vele ezeket a dolgokat. Már kibaszottul unom. Elég. (Ez meg egy Üllői Úti Fuck számra utalás…) De mi a faszt lehet csinálni?
Egyébként kurva boldog újévet előre is.
